1. fejezet - Mint a testvérem
Boldogan heverésztem az ágyamon. Ma volt az utolsó tanítás a suliban, és holnaptól nem kell korán kelnem. Egy ideig nem kell az idegesítő, visítozó lányokat visszatartanom, nem kell járőröznöm, ahelyett, hogy aludnék, és ami a legjobb, nem kell tanulni és leckét írni. Valahogy ez a dolog nem áll közel a szívemhez. Yori már kezdett is csomagolni, mert holnap hazamegy a családjához.

-És van már terved, hogy mit csinálsz a szünetben? – kérdeztem.

-Még nincs. Valószínűleg anyuék terveztek valami jó hosszú családi túrát. – mondta mosolyogva. – Jó lesz újra látni őket.

Arcáról sugárzott a boldogság. Irigylem őt, hogy van anyukája és apukája, na meg a nagy család. Habár az Igazgató úr nagyon kedves, és mindig jól bánt velem, mégis hiányzik az igazi családom. Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon milyenek voltak, és hogy volt e testvérem. Ezekre talán soha nem kapok választ.

-És te mit fogsz csinálni a nyáron? – zökkentett ki gondolataimból Yori.

-Nem tudom. Valószínűleg unatkozok majd... – mondtam csüggedten.

-Megígérem, hogy valamikor meglátogatlak. Persze majd hetente felhívlak, hogy mi újság veled. Rendben?

-Rendben. – mondtam nagy mosollyal. – Nemsokára mennem kell járőrözni. Az év utolsó járőrzése!

Hátradőltem az ágyon és elkezdtem bámulni a plafont. Olyan jó, hogy nincs suli! Lusta voltam felkelni, de mégis muszáj volt. Lassan baktattam le a lépcsőn, majd kiléptem. Odakint nagyon kellemes idő volt. A szél csak enyhén fújt felém egy kis langyos levegőt. Néha-néha picit belekapott a hajamba. Amikor járőrözni indultam, megláttam néhány nappalis lányt, akik kint sétálgattak. Gyorsan felvettem karszalagom és odaszaladtam hozzájuk.

-Mi a nevetek és melyik osztályba jártok? – kérdeztem a szokásos mondókám.

-Nyugi prefektus! A barátnőm elvesztette az egyik fülbevalóját, és azt szeretnénk megtalálni. – mondta az egyik lány.

-Ezt hamarabb is mondhattátok volna. – mondtam kissé idegesen. – Menjetek vissza a hálókörleti szobátokba, majd én megkeresem és elviszem nektek.

Bólintottak egyet, majd visszamentek a pavilonunkba. Én pedig elkezdtem keresni az elveszett fülbevalót. Egy ideig nézegettem a földet, majd nem is olyan soká megtaláltam. Sóhajtottam egyet, majd visszavittem a tulajdonosának, aki hálásan mosolygott.

-Nagyon köszönöm prefektus! Ha nem találtad volna meg, a szüleim nagyon dühösek lettek volna. – mondta megkönnyebbülten a lány.

-Nincs mit. – mosolyodtam el én is és útnak indultam.

A folyosón sétálgattam, amikor szembe jött velem Zero. Arca megviselt volt.

-Zero, jól vagy? – kérdeztem aggódva.

-Voltam már jobban is... – erőltetett egy halvány mosolyt arcára. Nagyon szenvedhetett, mert nem szokott mosolyogni.

-Mikor ittál utoljára vért? – kérdeztem. Már nem is emlékeztem, hogy mikor ivott véremből utoljára. Valószínűleg másfél hete.

-Nem tudom. Régen...

-Eddig vértablettán éltél? – lepődtem meg. Megsimítottam arcát és megfogtam kezét, és húzni kezdtem a szobája felé. Leültünk az ágyára egymással szemben. Levettem zakómat és a szemébe néztem, majd közel hajolt a nyakamhoz. Éreztem meleg leheletét, fogait, ahogy hozzáértek bőrömhöz. Szorosan átöleltem Zero-t, hogy el ne dőljek. Lassan szívni kezdte vérem, majd miután végzett, elfordult tőlem.

-Sajnálom...

-Mit? – kérdeztem.

-Hát ezt.

-Miért sajnálod? Együtt választottuk ezt az utat. – újra megsimítottam az arcát.

Különösen nézett rám. Még soha nem nézett rám így. Megint közeledni kezdett, már azt hittem, hogy megint inni akar a véremből, de tévedtem. Gyengéden megcsókolt. Ajkai alig értek az enyéimhez. Meglepődve néztem rá.

-Ne haragudj... Nem kellett volna. – mondta Zero és fellát az ágyról, majd az ablakhoz lépett.

Nem szóltam semmit. Tettén gondolkodtam. Vajon miért tette? Felém fordult és rám nézett.

-Nem tudok kiigazodni az érzéseimen. Furcsán érzek irántad. Miattad nem adtam fel idáig, mert itt vagy nekem.

-Zero...

-Tudom, hogy hogyan érzel Kuran iránt. Látom rajtad... és tudom is.

-Zero... olyan vagy nekem... mint a testvérem. – mondtam őszintén és komolyan. – Kaname-senpai iránt... nem tudom, hogy mit érzek. Hálával tartozom neki, hogy 10 éve megmentette az életem.

Zero nem mondott semmit, csak komolyan nézett rám. Sosem hittem, hogy jelentek számára valamit is. Szavai nagyon jól estek. Odaléptem hozzá és megöleltem. Nem mondott semmit, csak viszont ölelt. Miután elengedett, elindultam az ajtó felé, de még az ajtóból megszólaltam.

-Jó éjt, Zero!

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, újra kimentem, hogy megnézzem, minden rendben van e odakint. A Hold Pavilontól nem messze lehettem, amikor Kaname jött velem szembe. Kedvesen mosolygott rám, mint mindig.

-Jó estét Kaname-senpai!

-Jó estét Yuuki! – mondta mosolyogva.

-Mi járatban erre? – kérdeztem.

-Hozzád indultam.

-Igen? És miért? – kérdeztem meglepetten.

-Arra gondoltam, hogy néhány hetet együtt tölthetnénk a régi idők emlékére. Lenne kedved hozzá?

Hirtelen meg sem tudtam szólalni. Pár hetet együtt tölteni Kaname-vel...

-Hát... rendben.

-Akkor holnap reggel már indulhatnánk is. Úgy gondoltam, hogy nálunk tölthetnénk az időt. Persze mást is csinálhatunk, nem csak a házban kell ücsörögnünk. – mondta Kaname

-Megyek és becsomagolok. – mosolyodtam el.

-Rendben, reggel érted megyek. – mondta mosolyogva Kaname is.

Miután elváltunk, már mentem is a szobámba, hogy összepakoljak. Elővettem a bőröndöm és odasétáltam a szekrényhez. Kissé csüggedtem vettem tudomásul, hogy nincs egy normális göncöm sem. Mármint én imádom az összeset, de nem tudom, hogy hogyan néznek ki rajtam.

-Te is elmész? – kérdezte Yori, aki az ágyán üldögélt és olvasott.

-Kaname-senpai most hívott el pár hétre hozzá.

-Komolyan, és miért?

-Hogy együtt töltsünk egy kis időt. Régen voltunk együtt. – mondtam. Yori furcsán nézett rám. – Mármint nem úgy, csak kiskoromban rengeteget volt velem.

-Értem. – mosolyodott el Yori.

-Most min mosolyogsz?

-Rajtad. Tudod, szerintem nem csak ez az egyetlen oka, hogy elhívott...

-Jaj, ne kezd már te is! Köztem és Kaname közt nincs semmi, csak... – nem tudom, mi van köztünk.

-Csak mi? – kérdezte ördögi mosollyal Yori.

-Semmi! – mondtam idegesen és elkezdtem bepakolni a bőröndömbe.

Másnap korán keltem, ami tőlem elég szokatlan. Egy barnás szoknyát és egy fehér felsőt vettem fel, aminek az ujja a könyökömig ért. Nem tudtam mit csinálni, így elkezdtem olvasni. Nem sokkal később Yori is felébredt.

-Mmm... Yuuki... te már ébren vagy? – kérdezte kómás fejjel Yori.

-Igen. Nem tudtam aludni.

-Értem. – mondta, majd megdörzsölte a szemét. – Mióta vagy fent?

-Úgy két órája.

Nem mondott semmit, csak felkelt, és felöltözött. Éppen, hogy elkészült, már kopogtak. Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Kaname állt az ajtóban.

-Jó reggelt Kaname-senpai!

-Neked is! – mondta kedvesen. Nagyon jól nézett ki, habár mindig jól néz ki. Egy vajszínű nadrág volt rajta és egy fekete ing. – Indulhatunk?

-Persze. – mondtam és megfogtam a bőröndöm.

-Majd én viszem. – mondta Kaname és elvette a bőröndöm. Pont úgy vette el, hogy kezünk összeért. Abban a pillanatban elpirultam, Yori meg csak mosolygott.

-Hamarosan találkozunk! – mondtam és még utoljára megöleltem barátnőmet.

-Viszlát Yori-chan. – köszönt el Kaname is.

Egy autó állt az Akadémia kapujában. A sofőr elvette Kaname-től a bőröndöm és berakta az autó csomagtartójába. A sofőr kinyitotta az autó ajtaját és beültünk. Belül még nagyobbnak tűnt, mint kívülről. Kaname mellettem ült. Eszembe jutott, amit Zero és Yori mondott: „Tudom, hogy hogyan érzel Kuran iránt.” „Szerintem nem csak ez az egyetlen oka, hogy elhívott.” Honnan veszik, hogy van köztünk valami?

Ahogy megérkeztünk egy gyönyörű kastély tornyosult felettünk. A kastély körül volt egy csodaszép kert, hatalmas fák. ’Ha ilyen szép kívülről, akkor milyen lehet belülről?’ – tettem fel magamban a kérdést. Ahogy beléptünk, az állam rögtön leesett. Az emeletre két oldalról is fel lehetett menni. A lépcső alatti rész hasonló volt, mint a Hold Pavilonban, habár itt nem volt óra.

-Húú... – szólaltam meg.

Kaname csak mosolygott. Felmentünk a lépcsőn. Az emeleten sok ajtó volt. Gondolom mindegyik egy-egy szobába vezetett. Kaname az egyik szobába ment, én pedig utána mentem. A szoba gyönyörű volt. A bútorokon szép faragott minták voltak. A szobában volt két szekrény, egy fésülködő asztal, egy íróasztal, és egy hatalmas baldachinos ágy.

-Úgy gondoltam, hogy ez a szoba tetszeni fog. – mondta Kaname.

-Az nem kifejezés. – mondtam lenyűgözötten.

Az ablakhoz léptem és kinéztem. Csodaszép kilátás nyílt kifelé. Kaname mellém lépett.

-Nyugodtam kicsomagolhatsz. Ha készen vagy, gyere le és körbevezetlek. De ha éhes vagy, ehetünk előbb.

-Ez jó ötlet! – mondtam ki hangosan. Gyorsan a számhoz kaptam a kezem és teljesen elpirultam.

-Rendben, akkor előbb reggelizünk. – mondta mosolyogva Kaname.

Mielőtt elment volna, az arcomra nyomott egy puszit, majd kilépett az ajtón. Még jobban elpirultam. Elkezdtem kicsomagolni. Elég kevés ruhát hoztam, még az egyik szekrényt sem töltöttem be. Ahogy végeztem, farkaséhesen mentem le a földszintre.

Kaname már odalent várt rám. Mosolyogva figyelte minden lépésem, amitől a szívem hevesen dobogott. Tekintetétől zavarba jöttem és kissé elpirultam.

-Gyors voltál. – mondta Kaname.

Az étkezőbe indultunk. Ahogy odaértünk, majdnem dobtam egy hátast. Az étkezőben volt egy hatalmas asztal, megy körül rengeteg szék volt. Az asztal elején két személyre meg volt terítve és az ételeket is felszolgálták már. Kaname az egyik székhez sétált és kihúzta.

-Foglalj helyet. – mondta és udvariasan alám tolta a széket.

-Köszönöm. – mosolyodtam el.

Velem szemben ült le, és megint engem kezdett el nézni. Nem mertem viszonozni pillantásait. Végül elkezdtünk enni. Nagyon finom volt minden.

-Miután körbevezettelek, kimehetünk sétálni, ha van kedved. – mondta Kaname.

-Remek ötlet. – mosolyogtam. – Gyönyörű ez a kastély!

-Köszönöm.

Amint végeztünk az evéssel, elindultunk körbenézni. Még nagyobbnak tűnt a kastély, mialatt Kaname körbevezetett. Minden szobába benéztem. Minden szoba bútorának faragásai egyediek voltak, mert a minták szobánként változtak. Végül elértünk az irodába. Körülbelül olyan nagy volt, mint az én szobám. Rengeteg könyvespolc volt, melyeken sok-sok könyv álldogált. Az íróasztalon volt egy fénykép. Odasétáltam és megnéztem.

-Ők a szüleim. – mondta Kaname.

Hangján hallottam, hogy nagyon hiányoznak neki. A képen Kaname, az édesanyja és édesapja volt. Anyukája gyönyörű volt. Hosszú, göndör, barna haja, bíborvörös szemei és kedves mosolya volt. Biztos tőle örökölte Kaname a mosolyát. Apja nagyon hasonlított Kaname-ra. Komoly tekintete volt, ám mégis kedves és barátságos. Barna haja volt és vöröses szemei. Kaname a képen nagyon aranyosan mosolygott.

-Kedvesek voltak? – kérdeztem.

-Igen. – szemében szomorúság tükröződött.

Nem kérdeztem tőle semmit, csak letettem a képet.

-Sétálunk? – kérdezte most már mosolyogva.

-Persze.

Kimentünk a kertbe. Gyönyörű volt a kert is, mint itt minden. Látszott, hogy szívesen gondozzák. Különféle virágok nőttek. Én csak ámuldozva nézelődtem. Egy köves részen sétálgattunk, amikor véletlenül megbotlottam. Mielőtt elestem volna, Kaname elkapott.

-Minden rendben? – kérdezte.

-I... igen, csak elbotlottam. – mondtam rákvörösen.

-Kiskorodban is sokat elestél. – mondta Kaname.

-Akkor nagyon ügyetlen voltam.

-Szerintem meg aranyos...

Egyre jobban és jobban vörösödtem el. Hogy valamivel eltereljem a témát, odarohantam az egyik virághoz, ami nagyon szép volt.

-Jaj, de gyönyörű! – mondtam és leguggoltam elé.

Kaname is odajött, és letört egy szálat, és nekem nyújtotta. Mosolyogva fogadtam el. Egy ideje egymást néztük, amikor megjelent egy fiatal lány. Rövid, szőkésbarna haja volt, és kék szeme.

-Elnézést a zavarásért, de telefonon keresik önt. – mondta Kaname-nak a lány.

-Azonnal megyek, köszönöm. – mondta Kaname. – Rögtön jövök.

-Rendben. – mosolyodtam el.

Olyan kedves. Teljesen elvarázsol a bókjaival, a mosolyával, az egész jelenével. Lehet, hogy Yori-nak igaza volt. Lehet, hogy nem csak a régi emlékek miatt hívott el... Felmentem a szobámba és eldőltem az ágyon. Mivel kicsit álmos voltam, becsuktam szemeim, hogy alszok egy kicsit. Nem sokkal később hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Nem tudom miért, de nem nyitottam ki a szemem. Biztos Kaname az... Éreztem, hogy megsimítja arcom, és úgy döntöttem, hogy lassan kinyitom szemem. Jól gondoltam, Kaname volt.

-Pihentél? – kérdezte.

-Nem... – mosolyodtam el. – Csak úgy eldőltem.

Kaname leült az ágy szélére, én pedig felültem.

-Emlékszel, hogy mit mondtál régen, amikor beteg voltál? – kérdezte.

-Hát... nem igazán.

-Azt, hogy fogjam a kezed mindörökké. Már bánom, hogy akkor elmentem.

Ismét elpirultam. Megint megsimította arcom.

-Hoztam neked valamit. – mondta és elővett egy kis dobozt.

Értetlenül néztem rá. A dobozból elővett egy arany karkötőt, amin négy medál lógott. Két szív és két rózsa alakú. Felemelte kezem, majd feltette a karkötőt. Nagyon szép volt.

-Köszönöm, de miért kaptam? – kérdeztem.

-Csak úgy. – nézett rám komolyan.

Folyton engem néz. Szívem nagyon hevesen vert, és levegőt is alig kaptam. Nem tudom miért, de volt egy olyan érzésem, hogy ha nem megyek el a közeléből, a szívem ki fog ugrani a helyéről. Felálltam és odasétáltam az ablakhoz. Nem mondtunk semmit egymásnak.

-Most hagylak egy picit pihenni. – mondta hosszú csend után.

Hallottam lépteit és azt hittem, hogy kiment. Megfordultam és vele találtam magam szembe. A homlokomra nyomott egy puszit, elmosolyodott, majd kiment. Úgy éreztem, hogy ahol ajkai homlokomhoz értek, ég. Nem értettem, hogy miért érzek így...

Már pár napja itt voltam. Nagyon jól éreztem magam, mégis voltak olyan pillanatok, amikor nem bírtam Kaname közelében lenni, mert folyton elpirultam. Amúgy is minden bókjától elpirultam, amin ő csak mosolygott. Lehet, hogy direkt csinálja? Nem tudom...

Este félé járt már az idő. A szobámban voltam és olvasgattam. Kaname most nem volt itt, mert el kellett mennie pár dolgot elintézni. Kicsit unatkoztam nélküle. Felálltam és kimentem a folyosóra sétálgatni. A szobája ajtaja előtt haladtam el. Elfogott egy olyan érzés, hogy menjek be. Az eszem azt súgta, hogy nem illik más szobájában lenni, úgy, hogy aki a szoba, az nem is tud róla, a szívem meg azt suttogta, hogy menjek be. Végül a szívemre hallgattam és beléptem. Odabent mindennek olyan Kaname-s illata volt. Az asztalához sétáltam. Rengeteg papír hevert ott, egymás hegyén-hátán. Megláttam egy lemezjátszót. Úgy gondoltam, hogy meghallgatom, hogy mi van bent. Érdekes zenének tűnt. Elfogott a vágy, hogy táncolja, és így is tettem. Egy kellemes hangulatú zenére kezdtem el táncolni, csak úgy egymagam. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Megláttam Kaname egyik kabátját az ágyon, felvettem és csak táncoltam, mintha ő lenne ott. Már jó ideje táncoltam, amikor észrevettem őt. Kaname a kissé nyitott ajtóban állt és engem figyelt. Teljesen elpirultam. Odaléptem a lemezjátszóhoz és kikapcsoltam.

-Ne haragudj... Nem kellett volna turkálnom a dolgaid közt... – mondtam pirulva.

Ő nem mondott semmit, csak engem nézett. Úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha elmegyek. Már éppen elhaladtam volna mellette, de ő gyengéden megfogta a csuklóm és megállított.

-Miért mész el? – kérdezte kedvesen. Nem mondtam semmit, annyira zavarban voltam. – Nagyon jól táncoltál.

Egyre jobban zakatolt a szívem. Megfogta a derekam és magához húzott.

-Ahelyett, hogy valamivel táncolnál, táncolhatsz velem is. – mosolyodott el. – Na, mit mondasz?

-Én... – nem tudtam kinyögni, hogy rendben, de gondolom tudta, hogy mit szeretnék mondani.

Szemembe nézett gyönyörű bíbor szemeivel, és zene nélkül kezdtünk el táncolni. Kezem kissé remegett, annyira zavarban voltam.

-Miért vagy zavarban? – kérdezte. – Miattam?

Meg sem bírtam szólalni, csak bólintottam. Kaname ismét elmosolyodott. Nem bírtam tovább, megálltam. A kedves szavai, mosolya, illata, tekintete teljesen megbabonázott. Vörös arcommal még ránéztem, majd kirohantam a szobából. Úgy éreztem, hogy közelségétől megfulladok. Ahogy beértem a szobámba, ledőltem az ágyra. ’Az eszemre kellett volna hallgatnom! Totál idiótát csináltam magamból!’ – mondogattam magamban. Nyüzsgő gondolataimtól végül elaludtam.

Amikor felébredtem, még sötét volt. Szomjas voltam, így felkeltem és kimentem a konyhába egy kis vízért. Kaname szobájának ajtaja alatt kiszűrődött a fény. ’Biztosan dolgozik...’ – gondoltam magamban. Halkan lépkedtem le a lépcsőn, egyenesen a konyháig. Felkapcsoltam a villanyt és a szekrényhez sétáltam egy pohárért, ám az elég magasan volt, és nem értem el. Hirtelen egy hosszabb kéz levett nekem egy poharat. Hátrapillantottam és megláttam Kaname-t.

-Köszönöm... – mondtam halkan.

Engedtem egy kis vizet és megittam. Miután letettem a poharat, éreztem, hogy Kaname hátulról átöleli a derekam.

-Miért menekülsz előlem az elmúlt napban? – kérdezte. – Tettem valami rosszat?

-Nem, dehogy is. – mondtam és elkezdtem remegni.

-Te remegsz... Minden rendben?

-Igen...

Kaname elengedett és maga felé fordított. Most fogtam fel, hogy én teljesen beleszerettem Kaname-be. Nem mertem ránézni, mert szemembe könnyek gyűltek. Ám ő mégis felemelte tekintetem.

-Mi a baj?

-Csak az, amit velem teszel! A kedvességed, a bókjaid, minden, amit teszel... – szememből lefolyt egy könnycsepp.

-Nem értelek...

-Elérted, hogy teljesen beléd szeressek, és ez... ez az érzés...

Szorosan magához ölelt. Annyira meglepődtem, de csak viszonoztam.

-Szeretlek. – suttogta a fülembe. – Jobban, mint bármit vagy bárkit.

Hirtelen elengedtem és megint el akartam menni, de ő finoman a falhoz szorított, és gyengéden megcsókolt. Mindig is erre vártam. Miután elváltak ajkaink, komolyan a szemeimbe nézett.

-Van más oka is, hogy elhoztalak ide. Nem csak az, hogy velem légy, mint régen. Azért is szerettem volna, hogy eljöjj, mert be akartam neked vallani, hogy szerelmes vagyok beléd. Olyan vagy nekem, mint egy ritka rózsa, melyre vigyázni akarok. nagyon régóta szerettem volna neked azt mondani, hogy szeretlek, de most végre megtehetem.

Ismét közel hajolt hozzám és megcsókolt. Annyira boldog voltam, hogy viszonoztam csókjait és átöleltem. Az a fojtogató érzés, amely azt suttogta, hogy csak játszik velem, már elmúlt. Boldogan öleltem őt, miután elváltak ajkaink.

-Én is nagyon szeretlek! – mondtam és szorosan öleltük egymást.

The End