MINDÖRÖKKÉ VELED
Státusz: Kész | Hossz:5 fejezet

1. fejezet: Az új diák
Kicsit álmosan keltem fel. A reggelinél is majdnem visszaaludtam, de Yori nem hagyott. Ahogy végeztünk, már indultam is a reggeli teremcseréhez. Valahogy most úgy tűnt, hogy több Nappalis lány várja imádottját, mint általában. Néha komolyan nem értem őket, hogy hogy bírnak reggel felkelni és itt tolongani, csak azért, hogy láthassák az Estiseket. Őket viszont nagyon sajnáltam, mert ki kell bírniuk ezt a sok hisztis libát... Éppen egy sereg lányt próbáltam visszatartani, amikor megjelent Yori.

-Apád azt üzenik hogy miután vége van a sulinak, téged és Zero-t vár az irodájában.

-Értem. Azt nem mondta, hogy miért?

-Nem. A teremben találkozunk. – mondta Yori, majd elindult.

-Rendben. – hirtelen az egyik lány durván ellökött, amitől a földre kerültem, pont Kaname elé. Felpattantam tiszta vörös fejjel.

-Minden rendben Yuuki? – kérdezte Kaname.

-Igen, persze. Most mennem kell... – gyorsan rohantam el egy kicsit messzebb tőle. Mostanában akárhányszor a közelembe jön, mindig elpirulok. Jó, tudom, hogy eddig is ez volt, de most sokkal jobban. Akárhányszor a gyönyörű szemeibe nézek, mintha megbabonáztak volna, elkezdek össze-vissza beszélni és mint egy bolond, úgy viselkedem.

-Yuuki! – hallottam meg Yori hangját.

Épp egy órák közti szünetben ültünk, amikor Kaname-ról álmodoztam, miközben Yori mesélt valamit.

-Itt vagy? – kérdezte Yori.

-Persze... csak elkalandoztam. – mondtam zavaromban.

-Csak nem a „Te hősödről”? – hallottam meg Zero gúnyos megjegyzését. – Mostanában csak róla álmodozol. Ez nálad a „Kanametisz”?

-Jaj Zero, szállj már le rólam! – mondtam dühösen. – Ha tudni akarod, csak elbambultam.

-És közben Kuran-ról álmodoztál... – mondta Zero, amivel egyre jobban felhúzott.

-Gondolj amit akarsz, de én akkor is csak elbambultam, és nem Kaname-ra gondoltam. – mondtam már szinte forrva a dühtől. Ezt utáltam a legjobban Zero-ban: mindig gúnyolódik.

-Ahogy akarod, de meg van a saját véleményem.

Ekkor durrant el az agyam. Dühösen felálltam és mérges tekintettel néztem Zero-ra.

-Olyan hülye vagy! – és elmentem.

Állandóan cukkol valamivel. Tudja, hogy amikor ezt csinálja, akkor mindig begurulok. De az viszont tény, hogy volt valami igazság abban, amit mondott. Tényleg sokat gondolok Kaname-ra. De végül is ezek a saját érzéseim, és ezekhez Zero-nak nincs semmi köze! Ezzel a gondolattal mentem vissza a terembe.

Végül sikeresen vége lett ennek a napnak is. Mármint az iskolai részének. A délutáni órák után Zero-val együtt bementem az Igazgató úrhoz. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit akarhat mondani. Kurosu Igazgató a székében üldögélt és papírokat rendezgetett, amikor beléptünk. Egy hatalmas mosollyal fogadott minket.

-Drága gyermekeim! Mi szél hozott titeket? – kérdezte meglepődve.

-Hívattál minket. Állítólag mondani akarsz valamit. – mondtam.

-Ja igen! – Csak közölni szerettem volna veletek, hogy egy új diák érkezik az Akadémiára. Szeretnélek megkérni titeket, hogy mutassátok meg neki az iskolát.

-És Nappalis vagy Estis diák lesz? – tette fel a kérdést Zero.

-Estis. – jelentette ki Kurosu igazgató.

-Yuuki, te kísérgeted. – mondta Zero és indult az ajtó felé.

-De... de miért én? A múltkor is én kísérgettem az egyik Nappalis diákot!

-Mert nekem most nincs kedvem. Amíg körbevezeted, én addig járőrözöm.

-De ez nem fer! – kiáltottam utána.

-Ilyen az élet... – mondta és becsukta maga mögött az ajtót.

-Yuuki, majd szólok, ha megérkezett az új diák. – szólalt meg Kurosu igazgató.

-Rendben, addig én is járőrözöm. – mondtam és már szaladtam is.

Vajon milyen lehet az új tanuló? És vajon fiú vagy lány? Mert ezt nem is kérdeztem. Ezen gondolkodtam, amikor nekimentem valakinek. Egy barna hajú, vöröses szemű fiúnak mentem. Első látásra nagyon jóképűnek találtam.

-Jaj... Ne haragudj. – kértem bocsánatot a fiútól.

-Nincs semmi baj. De ha már így egymásba botlottunk, segíthetnél nekem. – mosolyodott rám.

-És miben?

-Kurosu igazgató irodáját keresem. Elvezetnél hozzá?

-Persze, gyere utánam. – mosolyodtam rá én is.

Ahogy megérkeztünk az Igazgató úr irodája elé, kopogtattam az ajtón, majd beléptünk.

-Elnézést a zavarásért, de ez a fiú önt keresi.

-Gyertek beljebb. – invitált be minket az Igazgató úr. – Á, látom már megismertétek egymást. Yuuki, szeretném neked bemutatni az új diákunkat, Matsumoto Takeshi-t, Takeshi ő itt Kurosu Yuuki a lányom. Ő az iskolánk egyik prefektusa.

-Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtottam a kezem.

-Én is Szólíts nyugodtan Takeshi-nak. Szólíthatlak...

-Yuuki-nak. – mosolyodtam rá.

-Ha már így összeismerkedtetek, Yuuki megmutatja neked az iskolát.

Körbevezettem Takeshi-t az iskolában. Ez alatt megtudtam, hogy ő egy nemesi leszármazottú vámpír. Miután körbevezettem, elkísértem a Hold Pavilonhoz, ahol már ott várt ránk Ichijou és Kaname. Ahogy elváltunk, mentem is, hogy még körbenézek, és utána lefekszem egy kicsit aludni.

2. fejezet: Egy unalommentes nap

Másnap nem kellett suliba menni, mert hétvége volt. Én az egész délelőttömet tanulással töltöttem, mert egy dolgozatra készültem. Nagyon untam a fejem, de muszáj volt. Mielőtt végeztem volna, kopogtak az ajtón. Felálltam majd kinyitottam az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre Kaname állt az ajtóban, kezében egy fekete ernyővel.

-Szia! Miben segíthetek? – kérdeztem meglepődötten.

-Csak gondoltam, hogy meglátogatlak. Elég régen beszélgettünk.

Hát ez igaz. Szinte csak annyit beszélünk, hogy köszönünk egymásnak. Éreztem, hogy ha nem nézek el, akkor megint olyan leszek, mint egy főtt rák. Behívtam, mégsem lenne illendő az ajtóban beszélgetnünk. Elhúztam a függönyt és felkapcsoltam az ágyamnál lévő lámpát. Tulajdonképpen felolthattam volna a nagyobbik villanyt is, de tudtam, hogy elpirultam és nem akartam, hogy lássa. Az ágyamra ültünk le. Direkt úgy ültem le, hogy én legyek háttal a lámpának.

-Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem.

-Nem tudom... Mit gondolsz Takeshi-ről?

-Nagyon szimpatikus fiú. És te?

-Kedves, az tény. – mondta és a szemembe nézett.

Kezdtem megint úgy érezni magam, mintha megbolondulnék. Lenéztem és elkezdtem játszadozni kispárnámmal.

-Miért menekülsz előlem? – tette fel a kérdést Kaname.

-Én nem... menekülök... – nézegettem a kispárnám.

-De igen. Akárhányszor rád nézek, zavarba jössz és elmész, vagy elkezdesz babrálni valamivel. – hirtelen megfogta a kezem. – Most sem nézel a szemembe.

Most mit tegyek? Ki tudja, hogy mit tennék, ha azokba a varázslatos szemekbe néznék. Be kell, hogy valljam, már nem csak gyermekkori kötödést érzek iránta, hanem annál sokkal többet. Finoman megfogta az államé s felemelte arcom, hogy szemébe nézhessek.

-Így már jobb. – mosolyodott el. – Szeretek a szemeidbe nézni.

Egy nagyot dobbantott a szívem. Közeledni kezdett felém és mielőtt megcsókolhatott volna, kopogtattak az ajtón. Gyorsan felálltam és kinyitottam az ajtót. Takeshi állt az ajtóban.

-Szia Yuuki-chan! Remélem nem zavarok. – mondta, amikor meglátta a hátam mögött álló Kaname-t.

-Takeshi... Nem, nem zavarsz.

-Yuuki, én most megyek. Majd még beszélünk. – mondta Kaname kicsit csalódott hanggal, majd elment.

-Biztos, hogy nem zavarok? – kérdezte Takeshi ismét.

-Mondtam már, hogy nem. – ’Most már mindegy’ tettem hozzá magamban. – Miben segíthetek?

-Csak beszélgetni jöttem. – mondta Takeshi. – Szeretnélek jobban megismerni téged.

-Gyere be. – hívtam be a szobámba. –Na és mit szeretnél tudni?

-Mindent.

Egy kicsit meglepett a kijelentése. Nem értettem, hogy miért érdeklem őt ennyire, pedig nincs bennem semmi érdekes. Végül is elmeséltem dióhéjban az életem, ő meg érdeklődve hallgatott. Persze néhány részt kihagytam, például, hogy Zero is egy vámpír...

-Hát... ennyit. Nem vagyok valami érdekes személyiség. – mosolyodtam el zavartan.

-Szerintem igen. De most már mennem kell, különben sem akarlak zavarni. – mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, amivel nagyon meglepetett. Nem értettem, hogy ezt miért is kaptam. – Viszlát Yuuki-chan.

Miután elment, még leültem átnézni, amit eddig felfogott az agyam. De meglepődve vettem észre, hogy egész sok mindent...

Estefelé kimentem szétnézni, hogy minden rendben van e. Szerencsére senki sem kóborolt odakint, így nyugodt szívvel indultam visszafelé a szobámba. Menet közben összefutottam Zero-val, aki egy cseppet sem nézett ki valami fényesen.

-Zero, jól vagy? – kérdeztem aggódva. Arcán láttam, hogy nagyon hiányzik neki a vér. – Kérsz...?

Nem válaszolt, de tekintetén láttam, hogy igen. Megfogtam a kezét és behúztam az igazgatói fürdőbe. Leült az egyik sarokba, én pedig elé, majd közeledni kezdtem felé. Lassan behunytam szemeim és vártam, hogy mi fog történni. Fogai lassan karcolták nyakam, majd elkezdte szívni véremet. Testem egyre jobban elgyengült, de nem foglalkoztam vele, csak segíteni akartam Zero-n. Miután abbahagyta, nekidőlt a falnak és rám nézett. Arca sokkal nyugodtabb volt.

-Néha már annyira belefáradtam. – szólalt meg. – Éjszakánként elfog az a gondolat, hogy mi lesz, ha majd nem fogok tudni magamon uralkodni. Lehet, hogy megtámadlak, és ettől... félek.

-Nem hagyom, hogy átalakulj. – néztem rá komolyan. – Ha kell, az összes véremet neked adom, de egyvalamit már megígértél. Azt, hogy nem adod fel. Nem akarom, hogy itt hagyj!

Szorosan megöleltem. Egy ideig nem tett semmit, végül ő is megölelt. Tudtam, hogy ezt csak azért teszi, hogy megnyugodjak.

Olyan éjfél körül ébredtem fel, mert rosszat álmodtam. Hiába próbáltam visszaaludni, nem ment, így felkeltem és kimentem sétálni. Miután meguntam a sétálgatást, leültem egy padra. Egy ideig csak üldögéltem, mikor olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Hidegen hagyott a gondolat. Egyszer csak Kaname jött a Hold Pavilon felől.

-Jó estét Yuuki. Miért nem alszok? – kérdezte kedvesen.

-Rosszul aludtam, így kijöttem levegőzni. és te mit csinálsz erre felé?

-Kurosu igazgatóhoz megyek néhány dolgot elintézni.

-Veled megyek. Úgy is egy irányba tartunk. – mosolyodtam rá.

Az út alatt némán sétáltunk. Azt vettem észre, hogy egyenesen a szobámig jött velem.

-Öhm... Nem az Igazgató úrhoz akartál menni? – kérdeztem.

-De, de előbb még szeretnék valamit megtenni.

Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Lassan megfogta kezem, majd magához húzott. Szívem minden egyes pillanatban hevesebben vert. Lassan közeledett hozzám és megcsókolt. Nagyon meglepődtem, de mégis viszonoztam csókját. Megint elfogott az az érzés, hogy valaki figyel. Elváltam Kaname-tól, és körbenéztem. Kicsit mérges is voltam, hogy csak emiatt szakítottam félbe életem egyik legjobb pillanatát. Ám hiába nézelődtem, nem láttam semmit.

-Történt valami? – kérdezte Kaname meglepődve.

-Lehet, hogy most őrültnek fogsz nézni, de úgy érzem, mintha figyelnének.

-Én nem éreztem. – mondta komolyan.

Remek! Most mutattam meg, hogy bolond vagyok. De nem tehetek róla, hogy furán érzem magam.

-Most mennem kell. – mondta és adott egy búcsúcsókot. – Jó éjt!

-Neked is. – búcsúztam el tőle szomorúan.

„Totálisan megőrültem!” – mondogattam magamnak egész éjszaka.

3. fejezet: A titokzatos elrabló

Másnap reggel kicsit fáztam. Szóltam is Yori-nak, hogy csukja be az ablakot, de hiába szólongattam, nem válaszolt. Kómás fejjel ültem fel az ágyamban. Ám ahogy álmos szemeim kinyíltak, meglepődtem. A szoba, melyben aludtam, nem a sajátom volt. Ismét megdörgöltem a szemem, de a helyzet változatlan volt. A hatalmas szobában volt egy nagy kandalló, egy szekrény, egy íróasztal és az ágy, melyen éppen ültem. Felkeltem és odamentem az ajtóhoz, mely be volt zárva. Hiába rángattam, nem tudtam kimenni. Kétségbeesetten mentem az ablakhoz, és kinéztem. Elég magasan lehettem, így nem mertem kiugrani. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. A szobában nem volt telefon, hogy szólhassak az Igazgató úrnak. Zajokat hallottam meg a zárból, és belépett a szobába egy rövid, szőke hajó és zöld szemű lány. Valószínűleg ő lehetet a bejárónő vagy ahhoz hasonló.

-Jó napot Kisasszony! – köszönt nekem a lány. – Én Mila vagyok.

-Yuuki. – nyújtottam a kezem.

-A Fiatalúr most házon kívül van, de azt üzeni, hogy öltözzön át és reggelizzen meg. Amint tud, visszatér. – mondta Mila, majd kilépett a szobából és ismét bezárta az ajtót.

-Várj! Miért zársz be? – dörömböltem az ajtón, de nem válaszolt.

Könnyek kezdtek hullani a szememből, majd sírva rogytam le az ajtó előtt. Miért hoztak vajon ide? Mire kellhetek annak a bizonyos Fiatalúrnak? Végül összeszedtem magam és odamentem a szekrényhez. Végignéztem az összes ruhát. Mindegyiknek nagy kivágása volt, és körülbelül térdig érhettek. Mivel nem találtam olyat, amely takart is volna belőlem valamit, felvettem egy fekete színű ruhát, aminek az ujja hosszú volt. Nem sokkal később újra kattant a zár és belépett Mila.

-Igazán jól áll a Kisasszonyon ez a ruha. – mondta a lány. – A reggeli készen van, kérem kövessen.

Őszintén szólva farkas éhes voltam, így végre történ valami jó dolog is ezen a helyen. Reggeli után Mila körbevezetett a házban, amiről kiderült, hogy egy kisebb kastély. Rengeteg szobája volt, amik hasonlóan voltak berendezve, mint amibe és is be vagyok zárva. Az „idegenvezetés” közben feltettem néhány kérdést Mila-nak.

-Ki ennek a kastélynak az ura? – kérdeztem.

-Saito Ryou úrfi.

-És hogy néz ki? Hány éves? – bombáztam a kérdéseimmel.

-Önnel egyidős, talán 1 évvel idősebb önnél. Barna hajú, vöröses szemű és igen kedves.

-És mikor tér vissza?

-Nem tudom. Talán már holnap itt lesz a Fiatalúr. – mondta Mila.

Azt hittem, hogy ott menten meghalok. Vajon miért kellettem neki, ha amúgy sincs itt? Mi a jó eget fogok én addig csinálni? A kijutásom reménytelen, mert állandóan be vagyok zárva a szobámba. De valahogy csak ki kell jutnom. Ezen gondolkodtam, amikor ismét a szobában voltam. Legbelül mégis féltem. Miért hoztak ide és vajon Zero-ék észre vették, hogy eltűntem? Csak remélni tudtam, hogy igen. Mivel nem tudtam mit csinálni, úgy döntöttem, hogy alszok egyet?

***

Mire felébredtem már besötétedett. Jó sokat aludhattam. Habár elég jó alvókám van... Felkeltem és odamentem az ajtóhoz. Gondoltam, hogy nem lesz nyitva és hiába bosszankodok rajta, de csalódnom kellett. Persze jó értelemben, mert nyitva volt. Kiléptem a szobából és elindultam körülnézni, hátha valahol találok egy telefont. A bejárati ajtón nem jutottam volna ki, mert azt is bezárták. Szóval, már csak egy reményem maradt, hogy tudjak valakivel beszélni, ha keresek egy telefont. Ám nem jártam sikerrel, mert egyetlen szobában sem volt. Az agyam nem akart leállni a gondolkozással. Éppen valami elfoglaltságot kerestem volna magamnak, amikor megjelent Mila.

-A Fiatalúr azt üzeni, hogy vacsorára visszatér. Megkért, hogy hozzak önnek egy ruhát, hogy csinos legyen a vacsorára. – mondta Mila. – Úgy gondoltam, hogy ez a ruha megfelelő lesz önnek.

Egy vöröses ruhát mutatott, amelynek hasonlóan a többihez, nagy kivágása volt. Ránézésre a combom közepéig érhetett az alja. Átnyújtotta nem a ruhát, majd kilépett az ajtón, de még visszaszólt.

-Ha gondolja elvezethetem a könyvtárba, ha unatkozik.

-Rendben, indulhatunk is. – mondtam egy mosollyal, legalább tudok valamit csinálni és nem csak a plafont bámulom egész nap. Rádobtam a ruhát az ágyra, majd indultam Mila felé.

-Előbb vegye át a ruháját, és utána vacsoráig ott lehet a könyvtárban.

Felvettem a ruhát, amely nem is nézett ki olyan rosszul rajtam, majd Mila elvezetett a könyvtárba. Hatalmas volt. Rengeteg könyv porosodott a polcokon, melyek csak arra vártak, hogy valaki leporolja őket és beléjük lapozzon. Miután Mila elment, odamentem az egyik polchoz és levettem az egyik olyan könyvet, amely nem volt annyira poros. Nem volt rajta cím. Belelapoztam. Valószínűleg egy napló lehetett, mert kézzel volt beleírva. Az utolsó oldalra lapoztam és olvasni kezdtem.

„Nem hagyom, hogy elvegye tőlem. Még mielőtt jobban közel kerülnénk egymáshoz, elszakítom őket egymástól. Nem veheti el tőlem, mert ő csak az enyém!”...

Ekkor belépett Mila, így félbemaradtam az olvasással.

-Kisasszony, a vacsora tálalva van. A Fiatalúr már várja önt.

-Megyek... – mondtam és visszatettem a könyvet.

Kíváncsi voltam, hogy vajon ki lehet az, aki ide hozott. A folyosókon lépkedve ezen gondolkodtam, majd megérkeztünk az étkezőbe. A hosszú asztal másik végén volt megterítve 2 személy részére. Az asztal végénél ült egy fiú, gondolom ő az a Saito Ryou.

-Yuuki-chan! Örülök, hogy látlak. – szólalt meg a fiú.

Arcát nem láttam, mert eltakarta egy maszkkal. Ahogy leültem mellé, levette a maszkot és felismertem arcát. Aki ide hozott és bezárt ebbe a kastélyba az nem volt más, mit Takeshi. Nem hittem a szememnek.

4. fejezet: Féltékenység

-Takeshi... – mondtam halkan.

-Valójában Saito Ryou vagyok. Gondolom tudni akarsz mindent. – mondta és kissé elmosolyodott.

-Igen.

-Tudod, csak azért iratkoztam be a Cross Akadémiára, hogy találkozhassak veled. Már régóta figyeltelek téged és, hogy őszinte legyek, szerelmes lettem beléd. A kedves mosolyod, amely mindig az arcodon ül, teljesen elvarázsolt. 2 évig szüntelenül figyeltelek, csodáltalak, de többen akartam. Azt, hogy itt légy velem.

Meg sem bírtam szólalni. Alig pár napja ismertem meg Takeshi-t, mármint Ryou-t. Szóval ezért érdeklődött annyira irántam és nem véletlenül volt mindig ott, amikor Kaname-val voltam. Közelebb hajolt hozzám, és megsimította az arcom.

-De tudod, feldühít valami.

-Micsoda? – kérdeztem.

-Hogy ő elvett tőlem. De nem lehetsz az övé, mert itt kellj, hogy légy velem.

-Kiről beszélsz? – nem értettem, hogy mit akar ezzel.

-Hát Kuran Kaname-ról! Arról a tisztavérű senkiről! Elvett téged tőlem, de én nem hagyom magam.

Annyira furcsán beszélt. Szavaiból eltűnt a kedvesség és düh költözött helyébe. Arcomat közel húzta az övéhez és megcsókolt, de nem viszonoztam. Kissé megrémültem tőle.

-Most már mindörökké velem leszel. Együtt éljük le az életünket, kettesben. – komolyan a szemembe nézett. – Szeretlek Yuuki-chan.

Majd ismét meg akart csókolni, de elfordítottam tekintetem. Arca megkeményedett és dühösen csapott az asztalra.

-Mindenért megfizet! De ne aggódj kedvesem, neked nem kell végig nézned a halálát!

-Miről beszélsz?

-Hát arról, hogy megölöm őt, mert a szíved nála van, pedig az hozzám tartozik!

Szavaitól teljesen megrémültem. Felálltam, majd kifelé hátráltam. Miért beszél így? Valahogy ki kell innen jutnom...

-Szerelmem, mi a baj? – majd közeledni kezdett felém. – Miért félsz tőlem?

-Te nem vagy normális! Mégis mi a fenéért hoztál ide?

-Azért, hogy mindörökké velem légy. – megfogta a karom és visszahúzott a székbe. Nem lehetsz az övé!

Megszorította karom, ami nagyon fájt. Szemében dühöt láttam. Egyre jobban fájt a karom, szememből könnyek kezdtek hullani a félelemtől és a fájdalomtól. Ez nem lehet más, mint egy rossz álom!

-Ez... fáj... – mondtam és könnyes szemekkel a szemeibe néztem. Arca megváltozott, már nem szorította a karom.

-Ne haragudj. – mondta bűnbánó hangon és a kezembe adott egy poharat, melyet gyanakvóan vettem el.

-Ez mi? – kérdeztem.

-Vörösbor. Ha megbocsátasz, akkor idd meg.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Végül úgy döntöttem, hogy jobb nem felbosszantani, így megittam. Ryou elmosolyodott.

-Vacsora után szeretnék adni neked valamit. – mondta és megfogta a kezem. – Kérlek mosolyogj! Szeretem, amikor mosolyog gyönyörű arcod, szemeid.

Arcomra erőltettem egy halvány mosolyt. Egész idő alatt engem nézett. Most még jobban féltem, mint eddig. Rettegtem a gondolattól, hogy megöli Kaname-t miattam, Ha meghal, abba én belehalok. Valamit ki kell találnom, hogy megmenthessem őt. Miután befejeztük a vacsorát, Ryou megfogta a kezem és egy szobába vezetett, melynek ajtaját most nyitotta ki. Nem emlékeztem, hogy voltunk itt Mila-val.

-Ez a kettőnk szobája. – mondta mosolyogva.

Körülnéztem. Ez a szoba másmilyen volt a többihez képest. Itt 2 szekrény állt egymás mellett, és az ágy is nagyobb volt. A kandalló felett volt egy nagy festmény. Közelebb léptem hozzá. A kép engem ábrázolt.

-Tetszik? – kérdezte és hátulról átölelt. – Én készítettem még akkor, amikor nem voltál itt velem és gyönyörködni akartam benned.

Rémisztő. A képen az a ruha van rajtam, ami most. Ryou az ágy melletti asztalkához lépett és kivett onnan egy kis dobozkát, majd visszajött mellém. A dobozkából kivett egy rózsa medálos nyakláncot.

-Ez a nyaklánc anyámé volt. Azt mondta, hogy annak a nőnek adjam oda, akit a legjobban szeretek. És ez te vagy Yuuki. – a hátam mögé lépett és a nyakamba akasztotta a nyakláncot. – Nagyon jól állt.

Nem mondtam semmit. Folyton csak Kaname járt a fejemben. Vajon él még? Remélem igen. Arcomon lefolyt egy könnycsepp, amit Ryou gyengéden letörölt.

-Mi a baj?

-Kérlek, ne öld meg! Bármit megteszek, csak hagyd őt életben! – könyörögtem neki síró arccal.

-Szóval te is szereted őt? – elfordult és az ablakhoz lépett. – De legyen. Ha azt teszed, amit kérek és parancsolok neked, akkor életben hagyom.

-Rendben...

-Mától fogva együtt alszunk. Korábban már említettem, hogy ez a kettőnk szobája.

Lehajtottam fejem. Kénytelen voltam beletörődni, hogy mostantól itt fogok élni. Soha többé nem látlak téged Kaname, mert nem akarom, hogy meghalj! Szívem nagyon fájt, de bele kell, hogy törődjek.

-El kell intéznek néhány papír munkát, de aztán visszatérek hozzád. – egy csókot nyomott ajkaimra, majd elhagyta a szobát. Zokogva rogytam le a földre. Teljesen elkeseredtem. Nem tudtam, hogy meddig fogom kibírni ezt az egészet.

- Kérlek... – mondtam zokogva. – segíts Kaname!

5. fejezet: Megmenekülés

Undorodom magamtól. Már 1 hete vagyok itt. Ryou minden kérését teljesítem egy szó nélkül. Akárhányszor a tükörbe nézek, hányingert kapok magamtól. Alig eszek valamit, de az a kevés is ritkán marad meg bennem. Nem olyan régen Ryou és én... De nem tehetek más. A sorsom megpecsételődött. Olyan emberrel, azaz vámpírral kell leélnem az életem, akit nem szeretek. Szüntelenül Kaname-ra gondolok. Bárcsak végre vége lenne ennek az egésznek!

Az ablak előtt álltam, és gondolkodtam. Kopogtak az ajtón, és belépett Mila.

-Kisasszony, a Fiatalúr az irodájában várja önt.

-Megyek...

Magamra vettem egy kardigánt és bementem az irodába. Ryou az íróasztalánál dolgozgatott. Akárhányszor meglátom, úgy érzem, hogy minden boldogságom elvész. Gyűlölöm őt! Tönkre tette az életem. Sokszor azt kívánom bár pusztulna el. De nem tehetek semmit...

-Szerelmem...

-Miért akartál látni? – kérdeztem. Furcsán kezdtem el érezni magam.

-Kérlek, gyere közelebb. – nyújtotta ki felém kezét, majd odasétáltam hozzá. Felállt az íróasztaltól és letérdelt elém. Mélyen a szemembe nézett. – Szeretnélek...

Szédülni kezdtem. Az egész szoba forgott velem, majd elsötétült minden...

Az ágyban ébredtem fel. Mellettem ült Ryou és aggódó tekintettel nézett rám. Közel hajolt hozzám, ajkait homlokomhoz nyomta.

-Még mindig lázas vagy...

-Mi történt? – kérdeztem.

-Magas lázad volt és elájultál az irodámban. Biztos elkaptál valamit...

-Lehet. – mondtam.

Még lázasan is tudtam, hogy szívből gyűlölöm. „Fordulj fel!” – gondoltam magamban. Behunytam szeme, és megpróbáltam aludni.

*Újra az Akadémián voltam. Sétáltam. Megláttam Zero-t és odamentem hozzá.*

-Zero, kérlek segíts! – mondtam, de nem vett észre, csak elhaladt mellettem.

Én is tovább mentem. Egyenesen a Hold Pavilonhoz. Felmentem a lépcsőn és keresni kezdtem Kaname szobáját. Miután megtalálta, beléptem. Az asztalánál ült, írogatott. Odaléptem hozzá.

-Kaname, kérlek... segíts rajtam! Takeshi elrabolt... Kérlek, segíts!

Még láttam, ahogy rám néz...

Arra ébredtem, hogy Ryou simogatja az arcom.

-Yuuki... ezt meg kell innod. – kezében egy pohár volt.

-Mi az? – kérdeztem gyanakodva.

-Gyógyszer. Ha megiszod, jobban leszel.

Lassan felültem. A löttynek borzalmas íze volt. Neheze, de lenyeltem, majd visszafeküdtem.

***

Eltelt néhány nap. Már egészen kezdtem helyre jönni, köszönhetően annak a furcsa gyógyszernek. Be kell, hogy ismerjem, Ryou tényleg szeret és vigyáz rám. Amíg beteg voltam nem mozdult el az ágy mellől és ápolgatott. Lelkem mélyén sajnáltam. Nem értettem, hogy miért törődik velem, pedig nem viszonzom érzéseit. Az Akadémián még barátként tekintettem rá, de már nem érzem ezt. Már nem érzem azt, hogy barátként tudnék rá tekinteni. Sőt, sehogy sem tudok.

Épp reggeli után mentem vissza a szobába, amikor Ryou hátulról átölelt.

-Szerelmem... Gyönyörű vagy, mint mindig. – mondta és belecsókolt a nyakamba.

-Kérlek... engedj el... – mondtam és próbáltam menekülni karjai közül.

-Nem megy. Teljesen elveszed az eszem. – a falhoz szorított, és csókolgatni kezdett.

Próbáltam eltolni, de nem ment. Egyre erőszakosabb lett, amitől kezdtem megrémülni. Egy nagy zajt hallottam a földszintről.

-Mi volt ez? – kérdeztem.

-Nem tudom. Lehet, hogy Mila elejtett valamit. Ne foglalkozz vele. – mondta. – Menjünk be a szobánkba...

Húzott magával. Nem tudtam kihúzni a karom kezeiből, mert erősen tartott. Egyenesen az ágyhoz húzott és rálökött, majd fölém térdelt. Elkezdte levenni rólam a kardigánt.

-Hagyd abba... – könyörögtem neki. – Nem akarom!

Nem figyelt rám! Miután levette a kardigánom, megcsókolt, közben a többi ruhámat próbálta levenni.

-Hagyd abba... – mondtam síró arccal. – Kaname!

-Kiabáltam, erre ő felpofozott.

-Ne merj neki kiabálni! – mondta dühös arccal.

Teljesen megrémültem, de ő ott folytatta, ahol abba hagyta. Hirtelen kinyílt az ajtó. Megláttam Kaname-t. Ryou döbbenten nézett az ajtó felé és lemászott rólam.

-Te hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepődve Ryou.

Kaname döbbent arccal nézett rám. Felkeltem az ágyról és odarohantam hozzá, majd a nyakába ugrottam.

-Minden rendben? – kérdezte és megsimította a fejem. Zokogni kezdtem és meg szorosabban öleltem át. De ő eltolt magától és dühös szemekkel nézett Ryou-ra.

-Mit tettél vele? – kérdezte Kaname.

-Semmi közöd hozzá, mert nem hozzád tartozik, hanem hozzám! – mondta Ryou.

Nekitámadt Kaname-nak, aki eltért az útjából. Hajánál fogta meg és visszarántotta Ryou-t.

-Te dög! – mondta Kaname, hátrarántotta Ryou fejét, ami egy nagy reccsenéssel eltört. Pár másodperc múlva Ryou-ból már csak egy kupac hamu maradt.

Kaname szeméből eltűnt a düh és kedvesen nézett rám. Annyira boldog voltam, hogy újra láthatom. Szememből örömkönnyek kezdtek hullani és nyakába ugrottam. Szorosan öleltük egymást.

-Menjünk vissza! – mondta Kaname.

Másnap boldogan ébredtem fel. Olyan jó volt a saját ágyamban aludni. Habár egész éjjel gyötört a rossz álom. Folyton az elmúlt 1 hétről álmodtam. Borzalmas volt. Elég volt átélni, de még most arról is álmodtam! Miután felöltöztem már jött is Kaname. Nagyon örültem, hogy velem volt. A karjaiban üldögéltem, amikor kérdezgetni kezdett.

-Ugye nem bántott téged? – kérdezte aggódva.

-Csak egyszer ütött meg, mert neked kiabáltam.

-És miért rabolt el?

-Szerelmes volt belém, és azt akarta, hogy mindörökké vele legyek. Téged viszont meg akart ölni.

-Miért?

-Mert féltékeny volt. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy valaki figyel? – ő csak bólintott. – Takeshi, azaz Ryou volt. Látott minket és ezért akart megölni téged. Azt mondta, hogy elloptad a szívem, pedig ez az övé.

-Hát... végül is igaza volt. A szíved elloptam. – mondta és belecsókolt a nyakamba.

-Ugye mindig velem leszel? – kérdeztem.

-Mindörökké veled leszek. – mosolyodott el és megcsókolt.

Annyira boldog voltam, hogy a rossz álom végül átalakult a boldog valósággá.

The End