NEHÉZ NÉLKÜLED
Státusz: Kész | Hossz: 5 fejezet

1. fejezet: Fellobbanó érzések
Nem szeretem a téli szünetet. Olyankor mindig olyan kihalt az Akadémia. Karácsonykor minden Nappalis diák hazamegy és otthon ünnepelnek. Nekem végül is az Akadémia az otthonom. Itt van Kurosu igazgató és Zero. Ők az én családom. Sokszor gondolok az igazi családomra. Vajon élnek e még? Az is lehet, hogy vámpír vagy vámpírok áldozatai lettek. Azon is elgondolkozok, hogy ilyenkor hogyan érezheti magát Zero? Hisz neki a családját lemészárolta Hiou Shizuka.

Unatkozom. Nincs itt Yori, hogy beszélgessen velem. Biztos nagyon jól érzi magát. A szünet alatt általában olvasok, a plafont nézem, vagy Zero-val vagyok. Igaz, hogy mostanában sokkal csöndesebb, de meg is értem őt. Felálltam az ágyamról, melyen eddig gondolkodtam és odasétáltam az ablakhoz. Odakint minden csupa hó. Eszembe jutott a 10 évvel ezelőtti nap, amikor Kaname megmentett. Akkor is ugyan ilyen sok hó volt. Vajon mit csinálhat most Kaname? Biztosan papírokat intéz. Kopogtak az ajtón. Odamentem és kinyitottam. Meglepésemre Kaname volt.

-Szia! Mi szél, mármint hó hozott? – kérdeztem, mire elmosolyodott.

-Gondoltam megnézem, hogy vagy.

-Bejössz? – kérdeztem, mire csak bólintott.

Kaname leült Yori ágyára, én meg a sajátomra.

-Hogy telik a szünet? – kérdezte.

-Unalmasan. Általában olvasok, vagy az ablak előtt állok és gyönyörködöm a tájban. Tudom elég hülye elfoglaltság. – mosolyodtam el zavartan. – És te mit csinálsz?

-Dolgozgatom. Van néhány papír munkám még, de amúgy és is ugyan azt, amit te.

Egy darabig némán ültünk, de végül megszólaltam.

-Régen beszélgettünk.

-Hát igen.

-Milyen csönd van reggelenként, hogy nincs itt az a sok hisztis liba.

-Igen. Legalább nem kell kordában tartani őket. – mosolyodott el.

Én is elmosolyodtam. Kezdtem zavarba jönn9 tekintetétől. Felálltam és oda akartam volna menni az ablakhoz (habár nem tudom miért), de a papucsomban megbotlottam. Elég szerencsétlenül estem, pont Kaname-ra. Szegénykém nagyon meglepődött.

-Saj... sajnálom – mondtam és teljesen elpirultam.

-Nincs semmi baj. – mosolyodott el ismét.

Kedves mosolya különleges erővel bír, amely teljesen elvarázsol. Eszembe jutott, hogy még mindig Kaname-n vagyok. Le akartam mászni róla, de ő visszahúzott. Ha azt hittem, hogy az esés közben pirultam el a legjobban, akkor tévedtem, mert most még jobban pirultam. Olyan voltam, mint egy teljesen megért paradicsom. Egyre közelebb ért arcunk a másikéhoz, amikor kopogás nélkül berontott Zero. Elég furcsán nézhettünk ki, mert ő is furcsán nézett ránk. Gyorsan lemásztam Kaname-ról és felpattantam.

-Ti meg mit...? – kérdezte Zero.

-Semmit. Véletlenül felbotlottam a papucsomban és...ráestem Kaname-ra. – hadartam el. Nem voltam biztos benne, hogy megértette, de tévedtem.

-Értem.

-Yuuki... én mos megyek. Majd még beszélünk. – mondta mosolyogva Kaname és elment.

-Miért jöttél? – kérdeztem Zero-tól.

-Csak úgy, de úgy látom, hogy most még Kuran hatása alatt vagy... – kezdte a gúnyolódást.

-Te bunkó! – vágtam oldalba.

-Ez fájt! – mondta Zero. – Még visszakapod egyszer.

Elmosolyodtam és beszélgetni kezdtem Zero-val.

2. fejezet: Egyedül a városban

2 nap múlva karácsony, és gondoltam, hogy veszek valamit Kurosu igazgatónak és Zero-nak. Mire végeztem a nézelődéssel és a vásárlással, már besötétedett. Egy sötét utcában sétáltam vissza az Akadémiára kezemben egy zacskóval, amiben az ajándékok voltak. Néha-néha eszembe jutott Kaname is és végül neki is vettem ajándékot. Halk hangokat hallottam magam mögött. „Nyugi Yuuki, ez nem egy vámpír, csak valami kóbor állat!” – mondogattam magamnak. Újra-újra meghallottam, végül hátranéztem. Egy sötét árnyat láttam meg magam előtt.

-Mi az kislány? Eltévedtél? – kérdezte vigyorgó hangon.

Nem szóltam semmit, csak lassan hátrálni kezdtem, de az árny is lépett előre párat, így egy utcai lámpa megvilágította arcát. Egy fiatal férfi volt az. Először kedvesen nézett rám, majd vérszomjas fenevadként, akinek már csak vér kell.

-Megkóstolhatom a véred? Biztos finom, de nem árt letesztelni...

Nem hagyhatom el magam. Felbátorodva néztem rá a vámpírra, majd előrántottam botom, melyet biztonság kedvéért magammal hoztam.

-Arról ne is álmodj! – mondtam és elétartottam botom.

-Mi az? Csak nem harcolni akarsz? – kérdezte a vámpír, majd felnevetett. – Akkor lássuk, mit tudsz!

Először a vámpír támadt. Ki akarta ütni a kezemből a botot, de kitértem előle és belerúgtam. A vámpír hosszú körmeivel megvágta a lábam. Sebemből elkezdett folyni a vér, melynek illatától a vámpír még vérszomjasabb lett. Hirtelen elkapta a nyakam, majd a falhoz csapott. „Nem adhatom fel!” – mondtam magamnak és nehezen, de felálltam. Megláttam egy vasrudat a földön és felvettem. Fejbe vágtam vele a vámpírt, aki talpon maradt. Körmeivel megvágta az arcom, majd a hasam. A fájdalomtól a földre rogytam. A vámpír felnevetett.

-Mi van kislány? Csak ennyit tudsz? – diadalmasan nevetett a férfi.

Hirtelen felálltam, majd a rúddal állba vágtam és elterült a földön. Annyira dühös voltam, hogy a vasrudat a vámpír fejébe állítottam. Abban a pillanatban a vámpír hamuvá lett, a vasrúd a földön kötött ki. Ekkor döbben rá, hogy mit is tettem. Sérüléseimből folyt a vér. Felkaptam a zacskót és sántítva próbáltam meg visszamenni az Akadémiára. Mire az Akadémia kapujához értem, teljesen kimerültem. Megláttam valakit.

-Hé! Kérlek segíts... – csak ennyit tudtam mondani, majd elájultam.

Lassan nyitottam ki a szemem. Éreztem, hogy egy puha ágyban fekszem. A kellemes illat, ami a szobában volt, nagyon ismerős volt. Körülnéztem. Még mindig sötét volt, gondoltam, hogy nemrég ájulhattam el. Egy fiút láttam egy karosszékben ülve aludni. Felültem az ágyban, de egy éles fájdalmat éreztem a hasamnál és odakaptam. A fiú felébredt a mocorgásomra.

-Yuuki... Végre felébredtél. – mondta kedvesen a fiú.

-Kaname. – ismertem fel a hangot. – Hogy kerültem ide?

-Sérüléseid miatt elájultál a kapuban. Rengeteg vért veszthették. Megláttalak és idehoztalak.

-Köszönöm. De most megyek. – mondtam és fel akartam állni, de ismét fájni kezdett a sebem. Kaname odalépett hozzám és gyengéden visszafektetett.

-Pihenj még egy kicsit. De mond csak, mitől sérültél meg?

-Hát... néhány ajándékért mentem el a városba, de amikor visszafelé tartottam egy vámpír megtámadott, én pedig megküzdöttem vele.

-Értem. Remélem most már jobban vagy.

-Igen. Köszönöm, amit értem tettél. – hálálkodtam.

-Igazán nincs mit. Legalább egy kicsit többet lehettem veled. – mondta Kaname, majd közel hajolt hozzám. Éreztem kellemes illatát. Egyre közelebb hajolt, majd finoman megcsókolt. – Pihenj még nyugodtan.

-Kaname, nem akarok zavarni. Jobb lesz, ha én most... – egy csókkal fojtotta belém a szót.

-Maradj még 1 napot, és ha jobban vagy, akkor nyugodtan elmehetsz.

-Nem zavarok? – kérdeztem kissé pirulva.

-Persze, hogy nem. – mosolyodott el és leült az ágy szélére. – Aludj egy kicsit.

Rámosolyodtam Kaname-ra, behunytam szemem és nem sokkal később el is aludtam.

Hirtelen ébredtem fel, és felültem. Újra álmodtam a vámpírral való harcot. Körülnéztem, hogy Kaname merre lehet. Az ablakban állt és kifelé nézett. Felkeltem és odasétáltam hozzá.

-Most már igazán mennem kell. Még egyszer köszönök mindent. – mondtam és egy puszit nyomtam arcára, majd az ajtóhoz indultam.

-Yuuki...

-Igen? – kérdeztem és megfordultam. Kaname elém sétált és megcsókolt.

-Szeretlek.

Meg sem bírtam szólalni, csak elmosolyodtam és visszamentem a szobámba.

3. fejezet: Magány

Másnap kicsit unatkoztam. Zero-val nem tudtam lenni, mert Kurosu igazgató elküldte őt vámpírvadászni. Aggódtam érte és reméltem, hogy semmi baja sincs. Az ágyamon hasaltam . „Szeretlek.”. Jaj, ha erre gondolok, azonnal elpirulok! Tegnap mondta ezt először Kaname. Sohasem gondoltam, hogy egyszer ezt fogja nekem mondani. Várjunk csak egy percet! Én nem is mondtam meg neki, hogy szeretem. Mert szeretem! Régóta. Igaz sokáig azt hittem, hogy gyermeki ragaszkodás, de nem. Meg kell mondanom neki! Felkeltem, felvettem a kabátom és elindultam Kaname-hoz. Szívem minden méterrel jobban dobogott. Miután beléptem a Hold Pavilonba, felmentem Kaname szobájába. Kopogtam, majd beléptem, de nem találtam ott senkit.

-Kaname? – kérdeztem.

Egy hangot sem hallottam és sehol nem láttam. Biztos dolga van és azért nincs itt. Később visszajövök, gondoltam magamban és kimentem. Ahogy kiléptem, elkezdett esni a hó. Visszabattyogtam a szobámba. Leültem az íróasztalhoz és olvasni kezdtem. Ezt csináltam egész nap, mikor kopogtak. Reméltem, hogy Kaname az, de nem ő volt, hanem az Igazgató úr.

-Miben segíthetek? – kérdeztem és bejött.

-Szeretném kikérni a véleményed.

-Igen, és miben? – lepődtem meg.

-Arra gondoltam, hogy idén két bált tartanánk. A hagyományos Cross Akadémiai bált évvége előtt, és egy Utó Karácsonyi bált, miután visszatérnek a diákok a szünetből. Mi a véleményed?

-Igazán jó ötlet. Szerintem mindenki örülni fog. – mosolyodtam rá.

-Köszönöm, csak ennyit szerettem volna.

-Nincs mit. Viszlát! – köszöntem el nevelőapámtól.

Nem sokkal később felálltam és megint megnéztem, hogy Kaname a szobájában van e. Kivételesen szerencsém volt.

-Szia! – léptem be mosolyogva.

-Szia! – köszönt Kaname is, aki fel sem nézett a papírjai közül.

-Mit csinálsz? – léptem közelebb hozzá.

-Dolgozom.

-Értem. Akkor én nem is zavarok. – mondtam csalódottan.

-Nem zavarsz. – mondta, de még mindig nem nézett rám. – Miért jöttél?

-Nem fontos. Hagylak dolgozni. – egy puszit nyomtam az arcára és kiléptem a szobából.

Következő nap volt Karácsony. Becsomagoltam az ajándékokat. Reméltem, hogy örülnek majd Zero-ék az ajándékoknak. Ma Kurosu igazgató nem dolgozott, hanem a konyhában sürgölődött-forgolódott. Mosolyogva néztem, ahogy boldogan teszi dolgát. Úgy gondoltam, hogy elviszem Kaname-nak az ajándékát, utána segítek Kurosu igazgatónak. Ahogy beléptem a szobába, meglepődtem. Kaname változatlanul dolgozott. Kicsit szomorú lettem, hogy már két napja vallotta be, hogy mit érez, de nem foglalkozik velem.

-Még mindig dolgozol? – kérdeztem.

-Igen... – mondta ki hidegen.

Egy darabig csak ott álltam az asztal előtt és néztem őt. Kaname viszont szüntelenül csak írt. Átfutott az agyamon, hogy amit akkor mondott, azt csak én képzeltem be. Kezdtem magányosnak érezni magam.

-Öhm... akkor én megyek. Ezt neked hoztam. – mondtam és letettem az ajándékot az asztalra. Vártam, hogy felnéz, de nem tette. Szemem kezdett megtelni könnyekkel, megfordultam és az ajtóhoz mentem. – Szia!

-Szia! – köszönt el.

Még kicsit néztem. Éreztem, hogy egy könnycsepp végig gurul arcomon. Becsuktam magam mögött az ajtót és visszamentem segíteni az Igazgató úrnak.

4. fejezet: Veszekedés

Nem jelentek neki semmit sem. Ez járt a fejemben, amíg visszatértem. Levettem kabátom és beálltam segíteni. Némán álltam és gondolkodtam, miközben kezem folyamatosan járt. Mi lehet a baj velem? Mért néz gyereknek? Gondolom azt gondolja rólam, hogy még nem nőttem fel hozzá.

-Yuuki... – hallottam meg Kurosu igazgató hangját.

-Igen?

-Minden rendben? – kérdezte. – Olyan csendes vagy.

-Persze minden rendben. Csak egy kicsit álmos vagyok...

Szememből megint lefolyt egy könnycsepp.

-Akkor miért sírsz?

-Csak... valamit beledörgöltem a szemembe. – mosolyodtam el és megdörgöltem szemem.

***

Eltelt néhány nap. A diákok is visszatértek az Akadémiára és boldogan mesélték el egymásnak a szüneti élményeket. Karácsony napja óta nem jártam Kaname-nél, és ő sem keresett engem. Nagyon hiányzott. Többször gondoltam arra, hogy elmegyek hozzá, miután vége van az óráinak, de eddig nem tettem meg. Máig. Járőrözés után mentem el hozzá. Most kivételesen olvasott.

-Szia! – köszöntem.

-Szia! – köszönt ő is, de nem nézett rám. – Miben segíthetek?

-Gondoltam, hogy megnézlek. Mostanában nem láttalak.

-Sok a munkám. – továbbra sem nézett rám.

Megláttam az asztalon a kibontatlan ajándékom. Szomorúan vettem tudomásul, hogy megfeledkezett róla. És rólam. Megint sírni kezdtem, de most legalább rám nézett.

-Mi a baj?

-Semmi. – szipogtam.

-Akkor nem sírnál. – mondtam és közelebb lépett hozzám, de nem tett mást. – Szóval, mi a baj?

-Csak az, hogy nem törődsz velem! – mondtam kissé idegesen.

-Ez nem igaz!

-De igen. – most már tényleg ideges voltam. – Hányszor jöttem hozzád, de te nem figyeltél rám!

-Mert sok a munkám! – már ő is ideges volt.

-A munkád fontosabb, mint én!

-Nem. Fontos vagy nekem!

Odaléptem az asztalhoz és elvettem az ajándékát.

-Ezt neked hoztam. Karácsonyra. De még ki sem bontottad, pedig már jó pár napja itt van!

Meglepődve nézett rám. Visszatettem a dobozkát. Szememből újabb és újabb könnyek folytak.

-Ne haragudj, de el voltam foglalva. Nagyon sok papír munkám volt.

-Nem jelentek neked semmit. Csak álomba ringattam magam... – mondtam sírva és kirohantam.

Magam mögött becsaptam az ajtót. Nem törődtem senkivel, csak el akartam menni innen. Miért mondta, hogy szeret, ha nem?! Nagyon magányosnak éreztem magam. Egyenesen a szobámig mentem. Yori az ágyán ült és olvasott. Miután kisírt szemekkel meglátott, letette a könyvét.

-Mi a baj? – kérdezte.

-Semmi...

-Történt valami közted és Kaname közt. – nem szóltam. – Szóval igen. Összevesztetek?

-Igen. – szipogtam.

-Miért? – kérdezte, mire lemondtam mindent. – De hát ő szeret téged.

-Honnan veszed?

-Látom rajta. És rajtad is. Hidd el nekem. – mosolygott.

Nem mondtam semmit. Lehet, hogy igaza van, de nem tudom, hogy mit tegyek. nem akartam, hogy összevesszünk. Még soha nem veszekedtünk. De végül ez is eljött...

5. fejezet: Az Utó Karácsonyi bál

A hétvégén tartottuk az Utó Karácsonyi bált. Amikor az Igazgató úr kihirdette, a Nappalis lányok nagyon boldogak lettek, hogy idén két alkalommal táncolhatnak imádottjukkal. Én valahogy most nem repestem ettől a báltól. Nappalis és Estis diákok együtt lesznek egy teremben. És ott lesz Kaname is. Már nem haragudtam rá. Bocsánatot szerettem volna tőle kérni, de nem tudom, hogy ő haragszik e rám.

A bál napján minden Nappalis lány az estéről áradozott. Komolyan, volt olyan pillanatom, amikor szerettem volna elordítani, hogy: „Válthatnánk témát?!”. De végül is nem tettem meg. Estefelé én is felöltöztem. Egy olyan ruhát vettem magamnak, amelyből valamennyire kilátszott a vállam, és a ruha alja majdnem leért a földig. Maga a ruha vajszínű volt. Hajamat feltűztem. Miután elkészültem megjelent Zero, aki eléggé furcsán nézett rám.

-Mi az? – kérdeztem meglepetten.

-Egész csinos vagy... – mondta Zero.

-Köszönöm. – mosolyodtam el. – Te merre leszel?

-Az Igazgató úr mint mindig rám bízta a „kidobó fiú” szerepet...

-Én odabent nézelődök majd.

-Rendben... – mondta unottan Zero.

A teremben rengetegen voltak. Szinte mindenki táncolt. Zero megállt az ajtóban, én pedig bementem. A Nappalis lányok arca csak úgy sugárzott. Mint valami piócák, úgy tapadtak az Estis fiúkra, akik kénytelenek voltak elviselni őket. Elmosolyodtam, amikor megláttam Ichijou körül pár lányt, akik mind vele akartak táncolni. Szegénykém nem tudott sehová sem elmenekülni... Az erkélyajtóhoz sétáltam. Odakint szüntelenül esett a hó, beterítve az erkélyt. Már egy ideje ott álldogáltam, amikor odajött hozzám Yori.

-Valaki szeretne veled beszélni a szobánkban. – mondta Yori.

-Kicsoda?

-Nem tudom, nem ismerem. – mondta és otthagyott.

Kíváncsian mentem fel a szobámba. Amikor beléptem, odabent sötét volt. Beléptem és felkapcsoltam a lámpát. Megláttam Kaname-t, aki az ablak mellett állt.

-Örülök, hogy eljöttél. – mondta kissé mosolyogva.

-Összebeszéltél Yori-val? – kérdeztem.

-Néhány napja összefutottunk. Elmondta, hogy nagyon szomorú vagy. Megkértem, hogy segítsen nekem. Tulajdonképpen ez az ő ötlete volt, hogy itt találkozzunk.

Nem mondtam semmit, csak megfordultam és már ki akartam lépni az ajtón, de ő nem engedte. Kezét rátette az ajtóra.

-Kérlek ne menj el. – nézett rám kedvesen. – Beszéljük meg...

Belenéztem bíbor szemeibe. Szívem hevesen dobogott.

-Ne haragudj, hogy nem figyeltem rád. Tudom, hogy nem volt szép, hogy még rád sem néztem.

-Te ne haragudj, hogy kiabáltam veled, csak nagyon magányosnak éreztem magam. – mondtam és elfordultam tőle, mert éreztem, hogy sírni kezdek. Kaname hátulról átölelt.

-Megbocsátasz? – suttogta a fülembe. Én csak bólintottam. – Szeretlek...

-Én is! – fordultam meg és szorosan átöleltem. Egy darabig így álltunk, majd megszólalt.

-Táncolunk? – kérdezte kedvesen.

-Igen...

Megfogta a kezem és egyenesen a terembe húzott, majd elkezdtünk táncolni. Sokáig néztük egymást, majd közel hajolt hozzám és megcsókolt. Egészen a bál végéig táncoltunk. Nagyon boldog voltam, hogy a veszekedésünk csupán egy félreértés volt.